Úgy vélem, a sokat zenét hallgató ember előbb-utóbb eljut odáig, hogy maga is zenélésre adná a fejét. Nem feltétlenül azért, hogy színpadra álljon, inkább csak az 'alkotás' vágya miatt, nem csak fogyasztani akarja a zenét, hanem 'birtokolni' is. Kissé fennköltebben mondhatjuk úgy, részévé kíván válni a zenének.

Az úgy volt, hogy a sok koncertlátogatás, meg videónézés hatására velem is ilyesmi történt. Hiszen mást sem láttam magam körül, mint azt, hogy mindenki zenél. De tényleg mindenki. És ez szemmel láthatóan semmilyen megerőltetést nem okoz a zenét elkövetőknek, sőt, kifejezetten könnyed és igazán szórakoztató elfoglaltságnak tűnik. Nem látom be, miért kellene pont nekem ebből kimaradni?

Persze azt azért sejtettem, hogy a zenésszé válás nem megy egyik pillanatról a másikra. Indulásképp be kellett szerezni egy hangszert. Végül is a zene birtoklásához első lépés a hangszer birtoklása. Valljuk be: Ha egy szép hangszer áll az ember nappalijának a sarkában, akkor már félig zenésznek is számít, nem igaz? Azt hiszem, a hangszer, ami ilyen esetekben talán a legtöbbször szóba kerül, a gitár. Kívülről szemlélve gitározni nagyon menő és igazán egyszerű. Ráadásul egy gitár nem is megfizethetetlen, nem is túlságosan nagy méretű, akár hordozható is. Azt mondanom sem kell, milyen királyság egy szép nagy gitártokkal járni az utcát.

A gitár egyszerűen menő dolog, na.

Az is befolyásoló tényező persze, ha az ember - hozzám hasonlóan - rendelkezik egy csomó gitáros ismerőssel, akik időnként nagyon szemléletesen bemutatják, milyen egyszerű és jópofa dolog gitározni. Ilyenkor különösen jó ideának tűnik a gitárossá válás. Hiszen látható, a zenéről beszélve csak az ölükbe kapják a fal mellett álló gitárt, és egy pillanat alatt tudják illusztrálni, milyen dallamról vagy zenéről beszéltek épp. Annyira egyszerű, könnyed és természetes, mint a levegővétel.

Be is szerződött a megfelelő hangszerszám. Baráti ajánlásokra - hosszas netes böngészés után - végül az Árkádia hangszerbolt kínálatából választottam. Szabolcs barátom (Hollywoodoo) azzal a tanáccsal bocsátott útnak, hogy „ hallgass rájuk, értenek hozzá...” Így is történt, az már csak hab volt a tortán, hogy végigbeszélve, mit is szeretnék kezdeni a hangszerrel, milyen zenéket hallgatva jutottam a gitározás ideájára, milyen zenéket játszanék rajta később, az általuk ajánlottak között volt az is, amit én már itthon kiszemeltem a honlapjukon böngészve. Szaküzletben vásárolni amúgy jó móka, az eladók szakértelme sok buktatón átsegítheti a kezdő, még abszolút tapasztalatlan vásárlót. Az Árkádia ráadásul igen komoly szakmai múltra tekint vissza, beszélgettünk is egy jó hosszút a hangszerboltok helyzetéről és kilátásairól az egyik tulajdonossal, Péter Zoltánnal, alighanem abból is lesz egy poszt nemsokára.

Szóval, lett egy gitárom. Hazahozva beraktam a sarokba, és büszkén szemléltem, tudva, hogy most már menthetetlenül félig zenésszé váltam én is.

Aki már járt hasonló cipőben, sejtheti a folytatást. Bizony, ez a büszkeség elég hamar elfogyott. Merthogy kiderült, ez volt a dolog egyszerűbb fele. Azután jönnek ám az igazi kihívások. Kézbe véve ugyanis rövidesen kiderül, hogy a gitár rendkívül bonyolult, és igazából az átlagos humanoidok kézformájához és kéztartásához abszolút nem illő szerkezet. Teli van bundokkal, és egymáshoz túl közel lévő húrokkal. Egyes akkordok teljesen abnormális ujjszerkezetet feltételeznek, talán csak néhány fán lakó maki rendelkezik a megfelelő irányokban növő, és kellően hajlékony ujjakkal.

A modern gitártanító anyagok (videók, könyvek egyaránt) sokszor azt mondják, hogy hanyagolni kell a zeneelméletet, mert az csak feleslegesen bonyolítja a dolgot, különben is felgyorsult világban élünk, inkább keresni kell nagyon egyszerű, csak pár akkordot tartalmazó számokat, és játszani kell minél hamarabb, mert az sikerélményt ad. Nem remek? Hát, nem. Az ugyanis hamar kiderült, hogy számomra ez nem járható út. Egyszerűen úgy vagyok berendezve, hogy szeretem érteni a dolgokat, mit miért kell csinálni, esetünkben azt, hogy egy akkord miért épp azokból a hangokból áll amiből, egy skála hogyan is épül fel, és miért épp úgy? Tehát elkezdtem mindenféle zeneelméleti anyagokat böngészni. Aki már látott ilyeneket, az tudhatja, hogy bizony ezek igen hamar képesek elvenni a boldogtalan olvasó zenébe, sőt, úgy általában az életbe vetett hitét. Különösen, ha az ember már elmúlt 40 éves, hiszen ilyenkor már csak 20-25 igazán aktív évvel tudunk kalkulálni, márpedig ez semmiképp sem tűnik elégségesnek a zeneelmélet mélységeinek és magaslatainak kiismeréséhez. Az elmélet tanulása persze időnként megtörhető a hangszeres gyakorlatokkal. Ez jónak is tűnik, csak az a sok bund, meg húr ne volna... 

Igazából már korábban is volt egy olyan megérzésem, hogy a gitárosok alighanem használnak valamilyen titkos receptúrával készült varázsitalt, ami lehetővé teszi számukra a húrok uralmát. Ez a megérzésem mostanra meggyőződéssé vált. A probléma csak az, hogy senki nem hajlandó elárulni a receptet. Az általam korábban közeli és jó barátoknak gondolt gitárosok mind valamiféle 'gyakorlás' kifejezést ismételgetnek, amikor a recept iránt érdeklődöm. Nem is értem.

Mindenesetre átértékeltem a barátságról korábban általam gondoltakat.

Most azonban egyelőre nincs más választásom, az akkordok lefogásával meg a húrok pengetésével próbálok közelebb jutni a zene birtoklásához, bár a varázsital nélkül ez néha kicsit kilátástalannak tűnik. Máskor meg nagyon. Bízom abban, hogy szerencsém lesz, és előbb-utóbb összefutok egy épp halálos veszedelemben lévő gitárossal, akit kimentve a rá leselkedő vészből, hálából esetleg elárulja a titkot. (Az is eszembe jutott, hogy fű alatt esetleg magam keverhetnék bajba egy alkalmatos gitárost, aztán nagylelkűen kimenteném.)

Persze ha ez túl sokára jön össze, fennáll a veszélye, hogy e nélkül is eljutok valamilyen szintre, de ne fessük az ördögöt a falra.