VoluMen - Zene szívből. És torokból...

Egy lemezt sokféle módon lehet meghallgatni. Az első és talán legkritikusabb mód az, amikor az előadót nem ismerve egyszerűen csak berakjuk a korongot a lejátszóba. Ilyenkor csak a zene van és mi. Aztán van olyan eset is, amikor megismerjük a zenészeket, pontosan tudjuk mit játszanak, miért és hogyan. Beszélgetünk az előadókkal. Tapasztalatból mondhatom, ha ezután hallgatjuk meg az esetleg épp tőlük kapott lemezt, már teljesen más lesz a viszonyunk a zenével...

A klubkoncert blogon én igazából sosem akartam lemezkritikákat írni. Épp elég ilyen kritikát olvastam ahhoz, hogy kialakuljon bennem egy ellenérzés a kritika, mint műfaj iránt. A zenénél nem sok szubjektívebb dolgot tudok elképzelni. Hogyan veheti akkor bárki magának a bátorságot, hogy ízekre cincálva, a saját ízlése alapján minősítse a dalokat? De persze a dolgok sokszor máshogy alakulnak, mint ahogy azt előtte eltervezzük. A minap összefutottam Pénzes Mátéval, aki több együttesben is zenél, de a szívéhez legközelebb álló csapat a VoluMen névre hallgató banda. Akiknek már jó ideje megjelent az első EP-je. Méghozzá fizikai hanghordozón, egy szépséges, vinyl lemezt formázó CD-n. Vagy két órát beszélgettem Mátéval, aztán a végén a kezembe nyomta ezt a CD-t. Én meg itthon meghallgattam. Egyszer. Kétszer. Aztán még rengetegszer. És most úgy gondoltam, talán írok is róla, és közben magáról a csapatról is elmesélek pár dolgot, azok közül, amit Mátétól megtudtam róluk.

Szóval ez az 5 számos EP nagyon rendben van. Az album dalai igazi időutazó szerzemények, valahová a füstös rock és blues kocsmák vidékére. Talán Tennessee, Mississippi, Louisiana környékére, fából ácsolt tornácos kocsmák, a csatornákban lustán heverő aligátorok... Bár ez hangulatfüggő, mert  máskor meg épp egy nagyvárosi környezetbe repítenek el a dalok, az album nyitódala, a 'Will It Go' például igazi városi melódia. Záróra környéki belvárosi klub, esős utcák, fáradt, utolsó italukat kortyoló közönség... De mondom, a zene abszolút szubjektív valami. Az 5 szám messze nem egyforma, vélhetően mindenkinek más lesz a kedvence. Ugyanakkor az egész album mégis nagyon is egységes. Az orgona nagyon jellegzetes, és az énekhang valóban illik a stílushoz. Szóval nekem nagyon bejött. Személyes kedvencem talán az album utolsó dala, a 'Selfies, Tweets and Hastags':

Az együttes eredetileg egy televíziós tehetségkutató műsor énekesnőjének (Szirota Dzsenifer) kísérőzenekaraként indult. De mint tudjuk az ilyen a tehetségkutatók ritkán szülnek hosszabban velünk maradó sztárokat. Bizony, jönnek és mennek, így történt ez a zenekar művésznőjével is. Ekkor jött az énekes keresés nehéznek tűnő folyamata. Azonban a szerencse a csapat mellé szegődött, a gazdátlan mikrofonra hamar lecsapott Schweki, aki jött, látott, és győzött! Természetes, nem énektanárok által csiszolt, letaglózó erejű torkával rögtön a zenekar, majd a rajongók szívébe lopta magát. A csapat neve pedig innentől nem volt kérdéses, azonnal adta magát: VoluMen.

Tehát a csapat most az alábbi felállásban zenél:

Mike Ariel - gitár
Wéber Péter - dob
Zéri Zí - basszusgitár
Schweighardt Tamás "Schweki" - ének
Pénzes Máté - hammond orgona, wurlitzer

A zenekar tagjai más formációkban rendszeresen együtt játszanak Tátrai Tiborral, illetve a banda „zorgonistája” a zenei rádiózás különféle hullámhosszairól már jól ismert Blahalouisiana csapatának billentyűse, aki Hammond-orgonájának és Wurlitzerének különleges és messze nem 'trendi' hangjával a VoluMen hangzásvilágát kőkeményen meghatározza. A zenekar basszerosa a brazil származású Zéri, aki maga a felszabadult, révületbe ejtő zene. Az ő kifogyhatatlan ötletei és szüntelen ihletettsége volt az egyik mozgatórugó, amikor a zenekar a feldolgozások útjáról egy izgalmasabb világ irányába, a saját dalok létrehozása felé indult. (Zéri amúgy csak portugálul beszél, sem magyarul, sem angolul nem tud, a próbák során ez új értelmezést ad a 'zene nyelve' kifejezésnek.)

A csapat a feldolgozások felől halad a saját produkciók felé, a próbák közben alakult jam-session jellegű őrületekből kinövő dalok készülnek folyamatosan. Az EP-n szereplő 5 dalhoz jönnek a továbbiak. Persze játszanak még feldolgozásokat is (amelyekről a közönség sokszor nem is tudja hogy feldolgozás, hiszen nem ismeri az eredeti dalokat...). Mindenesetre a cél a teljes saját koncertanyag megírása. A dalok jórészt angol nyelvűek, leginkább azért, mert ehhez a zenéhez egyszerűen ez passzol. Ez persze például a rádiók részéről sok kifogást eredményez. És bár a csapatnak persze célja a népszerűség és az elismertség, de azért nem szeretnének feladni semmit a bennük lévő elképzelésekből. A dalok írásakor sem törekszenek a 'rádió-kompatibilis' szerkezetre. Hisznek abban, hogy ez a stílus, a meglehetősen autentikus, a korszerűséget figyelmen kívül hagyó előadásmód igenis meg fogja találni a maga célközönségét.

És én igazat kell adjak nekik, egy rajongóval már biztos több van...