Előre bocsátom, ez egy gyorsan megírt poszt. Messze nem jár körbe minden lehetséges nézőpontot. Talán még fogok is alakítani rajta menet közben, kiderül. Túl széles kört ölel fel a téma, túl sok a lehetséges nézőpont...

De vágjunk bele: Mióta elkezdtem klubkoncertekről írni, folyamatosan azt látom, hogy a legnagyobb probléma a kezdő és közepes zenekarok koncertjein a közönség hiánya. Azt épp elegen megírták már előttem, hogy a zenepiac és -fogyasztás átrendeződése után a zenekarok legfőbb bevétele a turnékból, vagyis a koncertekből kellene származzon. A felvételek eladása, akár fizikai hanghordozón, akár fizetős online megosztókon keresztül történik, nem hoz komoly bevételt, egy ismeretlenebb, magyarul éneklő, tehát csak hazai közönségre építő csapat esetében a felvételek elkészítésének költségei sem feltétlenül jönnek vissza.

A problémakör meglehetősen összetett. Egyfelől igaz lehet az a megállapítás, hogy nagyon sokan zenélnek. Mindenképp többen, mint ahány előadót egy ekkora, és nem is túl gazdag ország el tudna tartani. Márpedig ahol sok a színpadra vágyó előadó, ott nem ők fogják diktálni például a fellépti díjak összegét sem. Bizony nagyon sok olyan koncertet látok, ahol – egyébként valóban képzett és ügyes zenészek – gyakorlatilag ingyen lépnek fel, jó esetben a költségeiket fedezi a gázsi, mert ha így nem vállalják, a szervező vagy a tulajdonos két perc alatt talál mást a helyükre.

Manapság persze dübörög az online rajongótábor-építés. Általános vélemény, hogy aki nem szakavatott Facebook, Youtube és Google guru, akár ne is kezdjen zenélésbe. És tényleg, ezeken a felületeken nagyon sok embert elérhet aki ügyes. Egy kezdő zenekar új dala valóban sokakhoz eljuthat így, minimális költséggel. De van egy rossz hírem: a koncertek látogatószámának ehhez a rajongótáborhoz és ehhez az ismertséghez nincs sok köze. Talán emlékszenek még páran Lukács Peta tavalyi facebook posztjára, ahol kicsit (nagyon) sérelmezte, hogy a valóban komoly rajongói bázis, és a hosszú zenei múlt ellenére az igazán nem túl nagy nézőtérrel rendelkező GMK-beli koncertje alig fél ház előtt zajlott, holott az esemény Facebook oldalán még több százan írták, „ott leszek”.

Egy új, kicsit a bloghoz is kapcsolódó ötlet apropóján mostanság elég sok zenészféle ismerőssel, baráttal beszélgettem a témáról. Sokféle véleményt hallottam, volt aki azt a – vélhetően nem túl népszerű – kijelentést tette, hogy meg kéne szűrni a zenészeket, egyfajta minősítő vizsga kéne, mint régen volt, ez egyrészt csökkentené a számukat, másrészt viszont garantálhatna egy színvonalat. Ezt a gondolatmenetet folytatta egy másik barátom véleménye. Ő úgy véli, egyfajta szakszervezeti gondolkodásmódra lenne szükség. Kialakítani bizonyos alap követelményeket, - például a minimális fellépti díjakkal kapcsolatban - és ehhez kellene tartsa magát minden színpadra lépő előadó és zenekar. (Kétségtelen, hogy például a hangtechnikusok ezt meg tudták lépni, és néhány év alatt sikerült némi reputációt kivívni a hangtechnikusi szakmának, manapság már ritkább, hogy egy falunap vagy kis fesztivál szervezője lefelé licitálásba kényszerítheti a technikusokat, míg végül az útiköltséget alig meghaladó összegért talál vállalkozó és hozzáértő technikust.) Ezek a vélemények nyilván azokat a zenészeket támogatnák, akit képzettek, zeneileg tehetségesek, de nincs üzleti vénájuk, nem tudják menedzselni maguk. De hallottam olyan véleményt is, - ezt épp egy koncertszervezőtől - ami szerint nincs itt semmi probléma, nem kell sajnálni a zenészeket, nincs szükség extra segítségre. Működik a kapitalizmus. Ha egy zenész elég jó, kitartó és ügyes, előbb utóbb révbe fog érni, megtalálja a számítását. Aki meg esetleg évek óta szenved azzal, hogy nem jut egyről a kettőre, az igazán beláthatná már, hogy fel kéne hagyjon a próbálkozással. Ennek a gondolkodásmódnak és véleménynek a kiterjesztése, hogy a minőség, mint olyan, talán nem is létezik. Hiába érzi úgy egy zenész, hogy a zenéje értékes, és többre hivatott, ha a közönség nem vevő rá, akkor ennek nincs jelentősége. Hmm... Hogy ez a gondolkodás hová vezethet, azt viszont látjuk... Jómagam nemigen vagyok barátja a központi szabályozásnak, alapvetően nagyon is hiszek a piacban. Azonban ebben az esetben a piacot a közönség jelenti. Aki a fülével (vagyis meghallgatja-e az adott zenét) és a lábával (elmegy-e a koncertre) szavaz. És a gondolatmenet (mindegyik!) itt bukik el.

Azt gondolom, a világ amelyben élünk, most épp (és épp itt) nem a minőségről szól. Minden téren érzékelhető ez, de a zenei ízlés terén talán a leginkább. Nem a zenei stílusokról beszélek, hanem bármilyen zene minőségéről. A hallgatott zene minősége, az azt játszó zenész képzettsége egyszerűen nem szempont a potenciális közönség elérésekor. - Jó példa az ismerős, igazán képzett és varázslatos hangú énekesnő által mesélt sztori: Amikor a leendő anyósa meghallgatta milyen (nem kifejezetten mainstream) dalokat énekel, annyit mondott rá: „hááát, nem egy Megasztár”. És ez esetében egy lekicsinylő megállapítás volt, hiszen számára (és sokak számára) a Megasztár egy viszonyítási alap. Ráadásul ingyen van, ott a nappaliban a tévében rögtön. Miért is kéne mindenféle koncertekre eljárkálni?

Nemrég a Facebookon megosztottam egy hasonló gondolatmenetet, amire egy gitáros barátom azt írta, hogy neki nincs is szüksége erre a TV és bulvár néző közönségre. Szerintem viszont mégiscsak lenne. Már csak azért is, mert nincs más. Nem vagyunk olyan sokan. Természetesen a legigényesebb, a legspeciálisabb, a legelvontabb zenének is vannak rajongói. Mondjuk húszan. Az előadó dönthet úgy, hogy ő bizony nagyon jól érzi magát, ha a megszokott 20 fős, műértő közönségének játszik. Ez is egy út, de az épp induló zenekarok azért ennél szerintem többet remélnek. Tele nézőtérnek szeretnének játszani. És ez, ami nem működik. Ezt érzem a legnagyobb gondnak. Már a fiatalabb korosztály is lusta koncertekre járni. Talán a pénzt is sajnálja rá, hiszen a zenét magát letöltheti (és le is tölti) ingyen is. De nem hiszem, hogy ez a fő ok. Az emberek többségét egyszerűen nem érdekli a zene, pontosabban nem érdeklik a zenészek, nem kíváncsi arra, hogyan is „készül” a zene és a dal.

Egy fiatal egy évben néhány nagy koncertre elmegy, hiszen az amolyan közösségi ESEMÉNY is, meg persze eljut talán egy-egy fesztiválra is, mert az meg BULI. De arról, amit én itt a blogon folyamatosan szajkózok, miszerint az élő zenének bizony varázsa van, és egy kisebb koncert hangulata semmihez sem hasonlítható, tudomást sem vesznek, ez az igény, és ez a fajta gondolkodásmód egyszerűen nem létezik számukra. Az, hogy egy másfél órás koncertet végignézni-hallgatni, az előadóktól néhány méterre, kellemesebb, felemelőbb, érdekesebb és persze tartalmasabb dolog, mint otthon megnézni egy filmet, egyszerűen felfoghatatlan számukra. A szintén sokszor leírt nyitottság aztán meg végképp ismeretlen fogalom. A nyitottság és kíváncsiság is fontos eleme lenne egy jó közönségnek, de erről írtam már nem is olyan rég, meglesheti akinek kedve van:

Persze biztos lehet segíteni a zenészeknek is, még jobb közösségi hálót építő menedzserekké képezni őket, szponzorokat találni nekik, netán megtanítani őket arra, hogyan keressenek ilyeneket maguknak. Esetleg rá venni őket arra, hogy keressenek mindehhez értő szakembert, menedzsert és fizessék is meg. De mindkét esetben lehet ellenvetés, hiszen ők zenélni akarnak, nem menedzserré válni. Egy profira meg nemigen lesz pénzük, hisz épp az (mármint a pénz) hiányzik a legjobban. Leginkább talán azzal a barátommal értek egyet, aki azt mondta, nem a zenészeknek kellenek képzések és programok, hanem az emberekből kellene közönséget nevelnünk...

Az embereket úgy általában megváltoztatni viszont szerintem nemigen lehet. Legalábbis nem gyorsan, és semmiképp sem egyedi akciókkal. Egyszóval, nincsenek túl jó kilátásaink.

Aztán lehet, hogy a helyzet azért ennyire nem borús. Ha Te épp máshogy gondolod, netán máshová helyeznéd a hangsúlyokat, esetleg teljesen mást érzel a téma kapcsán, ne habozz megírni, akár itt, de még jobb, ha Facebook oldalunkon  teszed ezt kommentben.