Elköltöztünk, újabb írásaink keresd a www.klubkoncert.com portálon!

Kedves hiú művészeink

2015/10/11. - írta: Gyökösi Attila

avagy a tökéletesség hajszolása

A zenéről való blogolás elsőre jó mókának tűnik. És egész könnyű elkezdeni. Mondjuk a leendő blogger lát pár klubkoncertet, és beugrik neki, hogy ezek milyen jók, és mégis milyen kevesen látogatják ezeket. És azt gondolja, ezekről mindenképp érdemes volna írni. Persze rosszat írni nem akar, egyrészt mert minek, másrészt mert ha egyszer egy zenész kiáll a színpadra, beleteszi magát a produkcióba, akkor milyen jogon szólnám én le a produkcióját? Szóval inkább a jó dolgokra fókuszál a posztokban, hiszen jó és szép részlet mindenhol van, még ha a konkrét produkció nem is annyira jön be.

guitar photo.jpg

Néhányan - akár zenészek is - eközben mondanak olyasmit, "de hát te vagy a közönség, te vagy a produkció 'vásárlója', és ha nem tetszik, nyugodtan mondhatod, hogy ez bizony szar volt". De ez bloggerünknek valahogy mégsem akarózik, inkább nem ír néhány koncertről, a 'vagy jót, vagy semmit' iránymutatást követve. Eddig nincs is baj, túl sok ellenséget így nem szerez, igaz, jó esélye van belesüllyedni a semmitmondó középszerűségbe. Mindeközben elkezd mondjuk interjúkat is írogatni, mert beszélgetni jó. És ez a klubkoncertesdi világ érdekes, minden szereplőjével együtt. És itt kezdődhetnek a bajok...

Egy interjút a megjelenése előtt persze nyilván illik egyeztetni a beszélgető társsal. Ez aztán okozhat meglepetéseket. Például kiderül, hogy sokak írásban látván az általuk elmesélteket, elég sok kifogással tudnak előállani. Ilyenkor aztán jönnek az oda-vissza küldött, egyre magasabb sorszámú piszkozat-verziók. Amikor meg végre megjelenne szegény poszt, simán lehet, hogy mondjuk a képekkel támadnak gondok. Ez amúgy egy normál koncertbeszámolónál is megesik néha, mondjuk megjelenés után megkérnek, hogy ezt vagy azt a fotót vegyük ki, mert előnytelen. Ez igazából még valahol méltányolható is, bár - és ez maradjon köztünk - pasik még sosem szóltak emiatt... Ja, de. Most így beugrott, hogy volt olyan férfi előadó, aki megjegyezte, hogy a beállás alatt inkább ne készüljenek róluk képek, mert az esetleg még nem kellően előnyös.  

Ha véletlenül koncertvideók készítésére is kerül sor, végképp borulhat a bili. Mert mondjuk művészeink kitalálják, hogy a rögzített produkció nem volt tökéletes, és nem akarják, hogy ennek nyoma maradjon. Hibák vannak benne, esetleg túl hosszú, és úgysem érdekelne senkit. (Ez ám az önbizalom, ugye?) Ráadásul elég, ha egy-egy tagnak nem tetszik valami, máris jöhetnek a kifogások. Mindeközben az ott megjelent nézők persze látták a produkciót, és az ő pénzüket vagy idejüket persze nem akarják visszaadni azzal, hogy ez mégsem volt tökéletes produkció és elnézést... és a legjobb, hogy a közönség ezt nem is igényelné, hiszen nekik bizony tetszett amit láttak/hallottak. Mert a közönség szereti a csapatot akit látott, és elfogadja amit csinálnak...

És itt jön az, amiről igazából írni akarok. Merthogy nyilván saját tapasztalatokról szól ez az írás, és egyszerűbb így folytatni. Szóval, egyre többször futok bele abba, hogy bizony előadók, zenészek, énekesnők szerintem teljesen hibásan állnak a produkciójuk megítéléséhez.

Sokszor veszem észre, hogy én, mint néző, sokkal jobban hiszek az adott csapatok produkciójában, mint saját maguk. Ők kergetnek valami képet a tökéletes produkcióról, a tökéletes megszólalásról, a tökéletes színpadi megjelenésről, szóval a nagybetűs PROFIZMUSRÓL. Amit meglátásom szerint épp ezzel a hozzáállással nem nagyon fognak elérni, egyszerűen azért, mert sosem lesz elég jó, amit csinálnak. Mindeközben én, mint a közönség egy darabja, igenis vállalhatónak, sőt határozottan jónak találom ugyanezeket a produkciókat, és persze az előadójukat is. Ők viszont egyszerűen nem képesek meglátni magukban a jót. Nem képesek arra fókuszálni, mert nem tudnak szemet hunyni a - sokszor csak vélt - hiányosságaik fölött. Pedig minden előadásban vannak jól sikerült dolgok, jól sikerült dalok, részletek, szólók. Miért nem arra figyelnek? Az ezoterikus tanokat elutasítók most biztos sikítva elszaladnak, de ettől még ez igaz: ahol a figyelem, ott a teremtés. Ha a hibákra összpontosítanak, ha azokat veszik észre, akkor bizony nem jutnak messzire.

Ráadásul abszolút nem törődnek azzal, hogy a TÖKÉLETES produkció bizony sokszor jellegtelen. Nincs mire visszaemlékezni egy ilyen előadás láttán. Hiszen minden pont úgy szólt, ahogy kell. Mehetünk tovább, nincs itt semmi látnivaló... Mennyivel többet ér, mennyivel emlékezetesebb, mennyivel személyesebb és érdekesebb, ha van néhány apró hiba, valami, ami nem tökéletes. Ezen van mit megjegyezni, ezek miatt a momentumok miatt évek múltán is eszünkbe juthat a koncert. Ez az élményből nem von le semmit, viszont emberivé, személyessé, és legfőképp emlékezetessé teszi. Vajon miért van az, hogy néhány általam követett külföldi csapat direkt szervez a rajongóknak lehetőséget arra, hogy megnézhessék őket próba közben? És a rajongók erre ugranak! Persze ez nyilván marketingeszköz is, de az alapot az biztosítja, hogy a rajongók szeretik az adott csapatot, akár a hibáikkal együtt is, és szeretnének közel kerülni hozzájuk, belesni a kulisszák mögé. Szeretnének élményeket átélni, olyasmit látni, amit nem mindenki lát, amit aztán lehet mesélni sokáig. Igenis örülnek egy elkapott backstage fotónak a kedvenc énekesükről, és nem csak a tökéletes produkciók felvételeit akarják látni.

Na. Miközben ezt írom, egy barátnőm rám csörgött Messengeren. És azt mondja, - miután elmeséltem mit írok épp - hogy saját tapasztalata az, hogy neki, mint előadónak igenis fontos, hogy mindig tökéleteset nyújtson, és nem ért velem egyet, mert igenis csak a maximalizmus a járható út. Hmm. Ez is megfontolandó nézőpont persze, kérdés, hogy a vázolt hozzáállással létrejöhet-e tökéletes produkció? 

Vagy mégis inkább válasszák az arrafelé vezető utat, menjenek rajta végig, és ne szégyelljék, hogy igenis néha nem tökéletes amit csinálnak. Mert a szívük azért benne van, és ezt a közönségük érzi is... És ha ezt merik megmutatni azoknak is, akik az adott fellépést épp nem látták élőben, de kíváncsiak rá, alighanem közelebb kerülnek a hallgatóság szívéhez. És talán itt vissza is kanyarodunk a nyitó gondolathoz, az egész itthoni klubkoncert világ alap problémájához, a túl kevés nézőhöz. Vajon nem segítene-e ezen is a fenti hozzáállás, vagyis hogy a rajongókat az előadók ilyen módon is megpróbálnák magukhoz kötni, pontosabban közelebb engedni? Egy próbát talán megérne... 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://klubkoncert.blog.hu/api/trackback/id/tr897955178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.