Nemrég volt egy írásunk itt a blogon arról, hogy sok zenész csak tökéletesnek gondolt produkcióval szeretne előállni. Néhány olvasó vette a fáradtságot, és véleményezte a posztot. Ebből nekem kicsit az jött le, hogy talán nem mindenki úgy értette a sorainkat, ahogy én gondoltam, illetve talán nem pont azt írtam le, emeltem ki, amit kellett volna. Úgyhogy neki is futok még egyszer.  

Higgy magadban!

Tegnap böngészés közben egy verseny kiírása került elém. Az Uniqa biztosító hirdetett a fenti szlogennel egy 'álommegvalósító' versenyt, ahol egy egymilliós fődíjra lehet pályázni szinte bármilyen ötlettel.

Gondoltam miért ne, és én is regisztráltam.

A zenéről való blogolás elsőre jó mókának tűnik. És egész könnyű elkezdeni. Mondjuk a leendő blogger lát pár klubkoncertet, és beugrik neki, hogy ezek milyen jók, és mégis milyen kevesen látogatják ezeket. És azt gondolja, ezekről mindenképp érdemes volna írni. Persze rosszat írni nem akar, egyrészt mert minek, másrészt mert ha egyszer egy zenész kiáll a színpadra, beleteszi magát a produkcióba, akkor milyen jogon szólnám én le a produkcióját? Szóval inkább a jó dolgokra fókuszál a posztokban, hiszen jó és szép részlet mindenhol van, még ha a konkrét produkció nem is annyira jön be.

Tegnap volt egy nagyon-nagyon hangulatos koncert a belváros kellős közepén. Kicsit zsúfolt napom volt, ráadásul reggel pont egy órával később ébredtem mint kellett volna. Tolódtak a dolgok, és igazából a koncertre épp odaértem, messze nem úgy ráhangolódva, ahogy szerettem volna. De szerencsére nem hagytam ki. És most azt gondolom, én akár hetente meghallgatnék egy ilyet.

A zenekarok születése sokszor spontán esemény. Iskolatársak, barátok állnak össze, kezdetben amolyan szabadidős tevékenységként kezdenek együtt zenélni. Az egész nem komoly, inkább csak játék. Aztán, ha vannak kezdeti sikerek, a baráti körből kedvezőek a visszajelzések, egy idő után ez elkezd komolyabbra fordulni. Jön pár fellépés, a színpadi lét szele kicsit meglegyinti a csapat tagjait. Elkezdenek zenekarként gondolni magukra.

Az is egy sokszor előforduló forgatókönyv, hogy barátok, iskolatársak eleve a siker, az ismertség, a sztárság miatt állnak össze, ez a csapat létrejöttének mozgatórugója. Ők direkt azért vágnak bele a zenekarszervezésbe, mert vinni akarják valamire, rendszerint a példaképeik, kedvenceik ismertségét akarják elérni. Azonban itt is megvan a kezdeti idők esetlensége és esetlegessége. Nagyon ritka, hogy előre tudnák mibe is vágnak valójában bele...

Fat Mo's Band, Fat Mo's, 2015.10.05

Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, de esetemben a megfelelő színvonalú írásokhoz nem árt, ha legalább nagyjából kiegyensúlyozott vagyok. Sőt, elhagyhatom akár a 'megfelelő színvonal' meghatározást, ez úgy is merőben szubjektív valami, és nyugodtan mondhatom, hogy még a színvonaltalan, de legalább rendszeres posztokhoz is erre van szükség. És ez nem mindig jön össze. Az utóbbi néhány hétben például kicsit ritkábban írtam ide a blogra, ami bizony nem volt teljesen ok nélküli. Tisztán akadémikus példaként említve egy nem kellőképp viszonzott vonzalom valaki iránt épp olyan ok lehet, mint mondjuk az aktuálisan nem túl rózsássá váló anyagi helyzet. Ok mindig van számtalan. (Nem tudom megfigyelte-e más is, de a bajban az az egy jó azért megvan, hogy kiszámítható. Ha egy fronton gond támad, biztosan hipp-hopp követi a többi is.) 

Kállay-Saunders András és zenekara ad élő koncertet októberben 8-án, csütörtökön 12.30-tól a budai Dorottya Udvarban az Orbit Lunch Beat sorozat keretében. A kezdeményezés lényege, hogy az amúgy sokszor egyhangú menzahangulatot dobjuk fel egy kis tánccal. 

Korábban már írtunk arról itt a blogon, hogy szeptember elején startolt el Budapesten az Orbit Lunch Beat programsorozat, amely két hónapon át hetente egyszer emlékezetes élményt kínál az ebédszünetben. A zenét nem cd-ről nyomják, hanem rendhagyó módon élőben adják elő népszerű magyar zenészek, vagyis a vendégek egy-egy budapesti helyszínen belecsöppennek egy igazi koncertbe, pont mint egy fesztiválon.

Azt gondolom legtöbbünk esetében vannak olyan zenekarok amelyeknek időtlen idők óta ismerjük a nevét, ugyanakkor valahogy a zenéjük kimaradt, de legalábbis nem dúdolgatjuk önkéntelenül a liftre várva... Valahogy rögzült a nevük, talán egy időben sokszor olvastuk a plakátokon, vagy sokszor hallottuk a rádióban. Számomra ilyen a Manőkken Proletárz. Valahogy mindig is tudtam hogy van ilyen nevű csapat, bár igazából nem ismertem a dalaikat. Mígnem idén májusban belefutottam egy koncertjükbe a GMK színpadán, írtunk is róla, rögtön két nézőpontból is...

Aztán most úgy alakult, hogy sikerült időt és módot találni rá, hogy énekesnőjük, Sugar Ka, (ismerősöknek és rajongóknak csak Sug) meséljen magáról meg a csapatról pár mondatot. Mint kiderült, a találkozóra a nyár legesősebb napján sikerült sort keríteni, de erre még visszatérek... Persze interjú előtt kicsit utánaolvastam a zenekarnak, mégse kérdezzek túl zöldeket. Érdekes módon messze nem találtam annyi cikket és írást, mint amennyire egy ilyen ismert nevű csapat esetében számítottam. A beszélgetést a facebookon egyeztettük, és igazából már akkor is feltűnt, hogy velem ellentétben Súg bizony nem barátja a féloldalas üzeneteknek, sokszor igenek, néha nemek és bónuszként időnként rajzolt szürke macskák jelennek meg a chat ablakban...