Néha egy-egy zene képes helyretenni az emberben a dolgokat. Van, hogy kicsit sok minden történik, kicsit sűrűbbek a napok a kelleténél, divatos szóhasználattal „kicsit elmegy a fókusz”. Van, hogy a zene és a koncertek sem tűnnek már annyira érdekesnek. Nálam épp ilyesmi volt a helyzet ma reggel. Az elmúlt napok kicsit kuszák voltak, boros rendezvények, jövés-menés, életek megoldása… csupa szokásos, de olyasmi, ami bizony elviheti az említett fókuszt.
Tegnap úgy alakult, hogy a napot 'BarbWine' Barbival töltöttük, az este megkoronázására pedig egy éjfél utáni repülőtér-látogatás volt betervezve, mert egy barátunk akkor érkezett, és kitaláltuk, hogy kimegyünk érte. Az ilyesmi mindig jó ötletnek tűnik. Legalábbis a tervezés szakaszában. Aztán, amikor az ember két egymás utáni borkóstolásos este (Barbinál három) és minimális, szinte láthatatlan alvások után kell kibírja éjfélig, hogy mehessen végre a reptérre, szóval akkor már ez nem feltétlenül tűnik az évszázad buliötletének.
Ott kezdődik, hogy valahogy ki kell bírni ébren.
Mi a rengeteg eszünkkel kitaláltuk, hogy akkor már menjünk koncertre. Új helyek, és érdekes események mindig vannak, néha még a reptér környékén is. Azt ugye tudjuk, megesik, hogy az ember szinte véletlenül jut el egy koncertre. Persze a Facebook eventeket szorgalmasan kattintgatja mindenki, potyognak is bele a naptárunkba, de aztán a valóság néha (sokszor) máshogy alakul… Különösen így van ez ismerős előadók esetében, hiszen egyrészt őket követjük, másrészt viszont - miután már jó párszor láttuk őket – sokszor mégsem indulunk el a koncertjeikre.
Ezen változtattunk volna most, és kinéztünk egy koncertet, ami a Szitakötő Közösstég által nemrég üzemeltetni kezdett hajón volt meghirdetve.
Hogy hol? Hát igen...
Szóval a kies Ráckevén, amiről a hozzám hasonló északi ember annyit tud, hogy lefelé van a térképen, nyilván nem messze Pesttől, hiszen oda még HÉV is jár. A koncert után onnan a reptér már tök közel lesz, hiszen az is lefelé van. Meghallgatjuk a koncertet, aztán még ott maradunk, és hipp-hopp mehetünk is tovább.
Na. Az ember, ha akar, élete végéig tanulhat.
Mi is így jártunk.
Ott kezdődik, hogy Ráckeve este nagyon messze van. Nappal sincs épp közel, de éjjel megy az ember a sötét országúton, és amikor körbenéz, az egész olyan, mint amikor a semmi elkezdte megenni Fantáziaországot a Végtelen Történetben. (Nem a filmben, a könyvben.) Mi meg látjuk a navin, hogy még mindig 30, meg 25, meg 20 kilométerre vagyunk a céltól. Ásítunk nagyokat, meg persze nevetünk is, de igazából már motoszkál bennünk, hogy talán mégsem a legjobb programvariációt választottuk…
Aztán odaérünk, egy szép és nagyon is cool hajóhoz, ahol a koncertet rendezik, és kiderül, hogy alig tucatnyian leszünk. Pedig a koncert jónak ígérkezik, kellően egyedi is. És a hely, az Old Barge Pub pedig nagyon rendben van, őrült hangulatos, kedvesek a népek, meg minden. De valami miatt mégsem áll össze a dolog. Mi meg ugye eleve fáradtak vagyunk, a nyomorult repülő csak vagy 4 óra múlva jön, és ekkor mintegy jeges kézként markol a tudatunkba a küldetésünk valódi nehézsége. Persze a koncert jó, NAGYEDi mindig jó, de picit szomorkásabb még a megszokottnál is, legalábbis nekünk, akkor, úgy tűnik. Pedig ez egy különleges koncert - ami Edinél persze sokszor előfordul - és olyasmit is hallhatunk, amit máskor nem. Közben kólát szopogatunk (én) és görcsöl a hasunk (Barbi) és valahogy nagyon-nagyon szeretnénk már túlesni az egész estén. Pedig tényleg jó volt, a hely is jó. Hogy Ráckevén ne akadna annyi zeneszerető, aki megtölthetné a hajót, azt ugyan nehezen hiszem, de hát persze nem vagyok arra ismerős...
A koncert után pedig nem maradunk, mint terveztük, mert elaludnánk, nekiindulunk hát a még mindig sötét pusztának visszafelé, tudván hogy még mindig van vagy két óránk, miközben az út csak 40 perc, és a reptéren nem lehet várakozni, csak horror pénzekért parkolni. Beállunk tehát a reptér előtti bevásárlóközpont Mekijéhez, akik szerintem abból élnek, hogy minden reptér felé menő autó náluk tud utoljára ingyen várakozni. Én eszem egy párszázas burgert, Barbi csendben szenved, és megbeszéljük, hogy ha egyszer még hazaérünk, soha többet nem megyünk sehová.
A többi persze aztán már megy magától, hiszen a repülő jön, aztán vége lesz a napnak.
Na. Ennyi volt a bevezető.
A poszt viszont azért született, pontosabban arról szólna, hogy reggel felébredvén, szavazásra robogva ugyanilyen kedvetlen kedvvel néztem az amúgy napsütötte világra. A kocsiban szólt a zene, méghozzá Blake Shelton, mert az alap pendrive mindig teli van kortárs countryval. Szóval, szól a kocsiban a »Kiss My Country Ass« meg az »Austin« és a többi dal. És valahogy hirtelen helyrekattant minden.
Hiszen az idő szép, nem kell már kabát, csiripelnek a madarak, zöldellik a fű. És a jövő héten belevágunk a BarbWine videókba. Minden rendben van, az élet szép. Még az is lehet, hogy eztán újra fogok koncertekről is írni.
Miénk a világ! (És hallgassatok kortárs countryt.)
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.