HardCore zúzda a Dürerben

Dubs & Cores, Dürer Kert – Kisterem, 2016.01.22.

Péntek este a Dürer Kertben jártam a Game Over Budapest rendezésében létrehozott Dubs & Cores nevű eseményen, ahol öt metalcore-ban és hardcore-ban utazó bandát leshettem meg. (Koncertek után vélhetően az elektronikus vonalat képviselő dubstep vagy drum and bass buli volt, ezt nem tudom, nem maradtam.) 

 Sunset Zenekar a backstage-ben

Nyolc után kevéssel megérkezve az első banda (Cielo Dive) már nyomta. Abszolút jól szólt, meg is lepődtem, tiszta volt az ének, bőven volt háttér vokál, össze voltak korrektül rakva a dalok. Elég keveset játszott egy-egy banda, így nagyon nehéz volt a zenére és a képekre is figyelnem, inkább a képek voltak előtérben, szóval a zenét, koncertet, színpadképet csak félszemmel tudtam felügyelni. Minden esetre, abszolút pozitív érzet maradt bennem. 

 A bandát Gerő András Péter a.k.a Hekky – egykori zenésztársam – által vezetett elektropop-metál formáció a The Tumor Called Marla követte. Ideges, kiabálós, zord zene, de jó, sőt, kifejezetten jó. Hekky már jó néhány bandát végig taposott az elmúlt 10 évben, mióta ismerem, volt már gitáros, basszeros, énekes talán még sarki zöldséges nem volt, szóval egészen változatosan végigpróbálta a zenekaron belüli posztokat, de úgy érzem itt és ebben a formációban, ebben a szerepben találta meg azt, ami valóban hozzá illik, megvalósíthatja benne magát. Totális átéléssel, maxon nyomták a bulit, vizes üvegeket rugdostak le a színpadról, feküdtek, keltek, ugráltak – vagyis inkább csak Hekky, de tény, pörgős anyagot hoztak és a színpadképet tekintve sem volt unalmas a látvány. Bár mérgesek voltak, mert fényes anyaggal is készültek volna, de nem működött a Düreres projektor. Mérgesnek én is mérges voltam, mert kifejezetten Hekky hívott a bulira fotózni, úgymond a TTCM „fotósaként”, na, elmondom, hogy az összes többi zenekar képi anyaga hatszor jobb lett, mint amit róluk lőttem. Egyszerűen annyira semmi beérkező fény nincs – és múltkor sem volt, sose volt – a Dürerben, hót sötét a terem, képtelenség – vagyis nekem egyelőre az – hangulatos, a fények által beszínezett koncertképeket lőni, vakuzni meg nem szeretek, mert elveszik a feeling. Szóval mindenkinek volt miért morognia kicsit, lényeg, hogy a srácok széttépték a színpadot, bár ők is elég hamar távoztak – jó, mondjuk öt bandának kellett helyet szorítani a színpadon. Az átszerelések egészen gyorsan és relatíve zökkenőmentesen mentek, kényelmesen el lehetett menni egy sörért, majd berendezkedni az újabb őrületre. Ez érdemel egy piros pontot, de a fényekért három fekete pont jár. 

 Harmadikként a Down For Whatever következett, régi ismerősöm Diószegi Kiki vezetésével. Őt még régebb óta ismerem, mint Hekkyt, ugyanis az általános iskolában járt alattam eggyel. A mai napig emlékszem, milyen ügyesen gitározta a ballagásomon a Honfoglalást, amikor elkezdett a hangszerrel, zenével ismerkedni. Azóta eléggé kinőtte és növi magát folyamatosan, igaz, kicsit háttérbe szorulva, de ott van neki a Kiki Covers, Csordás Balázs volt évfolyamtársam közreműködésével, koptatja a Kőbányai Zenesuli kemény padjait, szóval igen dicséretesen halad a témában. Ennek meg is van az eredménye. Egy nagyon frankón, minden részletre ügyelve, összerakott, kerek, egész produkciót láthattunk. Szépek, tiszták voltak az énekes részek és zordak, kemények a hörgős szakaszok a dalokban. Hoztak be – egyem meg – 2x2 kenyeres ládát, amire méretre vágott fából volt fedő készítve, így készen is volt a két dobogó, jobb és bal oldalt – szinte egy Sevenfold koncerten éreztem magam. Kiki bejárta a színpadot, gitárosok is bátran felálltak a dobogókra, látványban és zenei minőségben is hozta a hoznivalót ez a buli is. 

 Negyedikként a Sunset következett, amire már korábban felhívták a figyelmem, hogy érdemes rájuk fülelni kicsit. Érdemes is volt. Ha eddig nem szakad elemeire a színpad, és nem süketült meg mindenki, akkor majd most. Atombrutálmetál darálást művelt a Sunset. Bevallom, én most hallottam, láttam őket először, de Hekky-vel beszéltük is – ő régebb óta ismeri a zenekar munkásságát - hogy ég és föld a változás a fejlődés. Nagyon energikus volt, nagyon húzott, szaladtak a kezek a gitárokon, hasított a srceam, csengett az ének. Tényleg fasza volt. És itt kell megemlítsem, hogy soha ilyet még backstage-ben nem láttam - biztos rossz backstage-ben voltam, ha ezt a fiúk olvassák, joggal hihetik azt, hogy a nyilvános átöltözésről lesz, szó, de nem, azt megtartjuk a backstage falai közt - szóval az énekes korrektül beénekelt, skálázott a koncert előtt a dobos is ütőgyakorlatokkal bemelegített gumilapon, mindenki tudta a dolgát, látszott, hogy itt munka van, minőség van, nem annyiból áll a backstage-life, hogy „hol a pálinka”, meg „adj még sört”. Rendesen bemelegített, felkészült a zenekar a koncertre, ahogy az minden másik zenekartól is elvárható lenne (legyen ez akár teljesen amatőr, feltörekvő vagy profi (jó nyilván nekik ezt nem kell elmondani), de nekem ez egy nagyon pozitív dolog volt, ugyanis nekem edzőként szívügyem a minden előtt való bemelegítés, nem térek ki rá, miért, mert holnapig se érne véget a poszt, lényeg, aki ért hozzá, az tudja, hogy ez fontos, és semmilyen esetben nem elhanyagolható, ha minőséget akarunk kiadni a kezeink közül. Szóval a maradék hallóidegeket is felemésztette a Sunset. 

 Utolsóként pedig a Heartlapse nevű együttes jött. Itt már rendkívül fáradt voltam, - bocsi srácok - de itt már nem fotóztam, szépen beálltunk, meghallgattuk, kicsit lökdösődtünk a pogózókkal és eljöttünk. Ez a formáció volt talán a „legkeményebb”, nem volt tiszta ének, a hörgés volt előtérben a dalokban illetve a szimpla beszéd. Az énekes kicsit hajazott nekem Oliver Sykes-ra a Bring Me The Horizonból, illetve maga a zenei/frontemberi stílus is. Nekem egy picit sok volt, ebből a fajta zenéből azt szeretem, amiben picit több a dallam, a tiszta részek. Egyáltalán nem volt rossz az „Escape” című számuk kifejezetten tetszett. Azt hiszem, a basszerost ismerem is, de akkora a szakálla, hogy nem tudtam eldönteni, valóban ismerem-e. Rendben volt alapvetően, lehet a fáradság az oka, vagy a „metállal való túltelítettség”, de olyan számottevően nem fogott meg, mindenképpen azért legközelebb is megnézem őket.

Durva ám, ennyi agyzúzó koncertet végig hallgatni!

Összességében bármelyik itt megjelent zenekart érdemesebb lett volna a múltkori Leander búcsúkoncertre meghívni előzenekarként, mint azt a két másik formációt, amikről a Leanderes posztban szó esett.

Lényeg, hogy ide is jövünk még!

Ha te is ott jártál a koncerten, de teljesen más a véleményed, netán máshol jártál, és kizártnak tartod, hogy arról az eseményről ne essék szó itt a blogon, mindenképp írd meg nekünk a facebook oldalunkon, vagy email-ben. Ahogy kedvenc gitáros barátom mondta: Több szem, többet hall!