Leander Rising - Búcsú

Leander Rising búcsúkoncert, Barba Negra Music Club, 2015.12.27.

Immáron, hogy véget ért a számomra minden évben igen sűrű időszakot jelentő, december 21-től január 1-ig tartó, végtelennek tűnő poháremelgetések sora (szülinap, ünnep, szülinap, szülinap, ünnep…) így végre volt időm a december 27-i Leander Rising búcsúkoncertről az élményeimet írásban is összeszedni.

Öcsémmel kettecskén érkeztünk a Barba Negrába, relatíve időben, így az első előzenekart is el tudtuk csípni. Pontosabban pont annyit láttunk belőlük, amennyi elég is volt.

/Figyelem, építő kritika következik/

Ahogy azt már említettem, a (számomra) jó és rossz dolgokat is belefoglalom az írásaimba, nem arról akarom, hogy szóljanak, hogy mindig minden fantasztikus, mindig minden ultraszuper. Nem, ez az életben sincs így, van az a koncert is, amire a végén bánjuk a kifizetett belépő árát, inkább vettünk volna belőle bort – kívánjuk ezt utólag. Nos, a két vendégzenekart tényleg megpróbáltam türelmesen figyelni és várni, megfog-e valami. Nem vagyok egy zenei irányzat elvetemült követője sem, mindent meghallgatok, minden lehet jó, bármi megfoghat, teljesen mindegy, milyen stílusban születik. Vártam-vártam, de sajnos ez az érzés egyik előzenekarnál sem ragadott el.

Én szeretem a kemény zenét, sőt, évekig csak azt voltam hajlandó hallgatni, szóval a „nem tetszés” nem abból adódik, hogy pillangó lelkű vagyok, és nem fér bele a duplázó meg a hörgés a fülembe. Belefér, ha jó. Ez a mostani sajnos az én ízlésvilágomnak nem volt jó. Hangsúlyozom ez egy vélemény, az enyém, ami lehet, hogy eltér az olvasóétól. Tisztelem és becsülöm a zenekarok munkáját, hiszen egy-egy produkció mögött hosszas órákkal töltött gyakorlás, energia befektetés áll, amit illik értékelni, egyszerűen a végeredmény szerintem nem úgy sikerült, hogy az szórakoztató, jó lett volna. Türelmesen, várva a pillanatra hallgattam a dalokat, amelyek sajnos számomra egy követhetetlen, összefüggő zajjá álltak össze pár perc után. Elkalandozott a figyelmem és erőszakkal kellett a színpadon tartanom – akárcsak egy száraz egyetemi előadás alatt . A zene hallatán az volt a benyomásom, hogy ideges kisfiúk kalapálják fakanállal anyuka húsleveses lábasát, közben a húguk sikít, mert fél, a legidősebb báty pedig türelmét vesztve ráordít az egész bagázsra. Mondom újra, szeretem a hardcore-t, a deathcore-t, a metalcore-t, szeretem az erős riffeket és daráló duplázást, de amikor se dallamot, se ütemet nem találok benne csak mindenki Vmaxon püföli, pengeti (az amúgy vélhetőleg Drop D-be vagy lejjebb hangolt) hangszerét, abban nekem semmi élvezhető nincs. Próbáltam a zenére figyelni. De ismét csalódtam. Pofonegyszerű zenei megoldások, ahogy már írtam, lehangolt gitárokon pengetjük az E húrt üresben, a basszeros pengetővel játszott (az első fellépőnél) az megint kiábrándító (ezt csak Csoma Vikitől fogadom el), a dobos pár díszítő duplázáson kívül nem nagyon játszott bonyolult témákat. Összetalálkoztam egy a zenéhez igen jó füllel rendelkező, volt évfolyamtársammal, aki jelenleg is konzervatóriumba jár, mellette egy ismert magyar rock zenekar szólógitárosa. Eszmét is cseréltünk, és az ő véleménye teljesen egyezett az általam tapasztaltakkal, szóval azt gondolom, ez nem csak az én fülemnek nem volt élvezhető zene. Figyelvén a közönséget, pár lelkes közönség-jelenségen kívül, úgy vettem észre, hogy a többieknek sem jött át a dolog. Nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Nem volt pogó, nem volt ugrálás, olyan volt, mint egy állós színház, gyér taps elhangzott a dalok után, de jóformán senki sem tudta hova tenni a témát. Szóval, ez nem jött be. Szeretnék a zenekaroknak a továbbiakban sok sikert kívánni, és mint koncert résztvevő üzenni, hogy ne elégedjenek meg a gyenge vagy a közepes megoldásokkal, elképzelhető, hogy ez a zene csak szűk réteget szórakoztat igazán és azért lehet nehezebben befogadni, de ne elégedjenek meg az „éppen elmegy” elvvel. Biztos vagyok benne, hogy ebből többet is ki lehet hozni, és nem feltétlenül csak úgy, hogy az A, F, C, G akkordkört követve írunk rádióbarát popslágereket.

Erről ennyit, térjünk is rá az est főszámára, a Leander Rising zenekarra.

Megmondom őszintén, kicsit begőzöltem a fiúkra, mert a buli előtt, minden lehetséges módon próbáltam elérni a csapat tagjait, kapcsolatba lépni velük, ami teljesen lehetetlennek bizonyult. (Belépőm volt, de jó lett volna bejutni a kordon mögé.) Próbálkoztam a hivatalos Facebook oldalra írni, nem volt privát üzenet lehetőség. Írtam a falra, nem jött válasz, írtam egyesével a tagoknak többször is, sőt – gondolom nem mondok újat – Vörös Attila az RTL-en futó Éjjel-Nappal Budapest sorozatban Dávidot alakítja – az ÉNB Dávid rajongói és hivatalos oldalakra is írtam és sehonnan nem jött válasz. Végül, sajnos már elkésve a menedzserrel tudtam felvenni a kapcsolatot, aki tudtomra adta, hogy már minden jegy elkelt így sem sajtós sem tisztelet jegyet nem tud biztosítani, így a backstage járat kimaradt, pedig futottam azért még közvetlenül a koncert előtt is pár kört. Bevallom, jó lett volna a fiúkkal néhány szót váltatni, most utoljára képet készíteni, de ez nem valósult meg. Kicsit furcsán érintett ez az eset, mert azt az érzést keltette bennem, hogy a fiúknak nem fontos, ha valamely rajongó, vagy bárki, aki nem személyes ismerős, kapcsolatba akar lépni velük. Pedig szerintem egy sikeres zenekar motorja egy hűséges közönség. A közönség pedig akkor lesz hűséges, ha foglalkozva van velük - ennek szögegyenes ellentétét tapasztaltam élőben. Ott abszolút az látszott, hogy a fiúk imádják a rajongói tábort, örömmel zenélnek, sokat jelentenek nekik a megjelent emberek. Ezzel kapcsolatban teljes zavar van bennem, nem tudom értelmezni a dolgot.

Mikor a Barba Negra egyik ebben a témában kompetens emberével beszéltem, mosolyogva mondták, hogy „áááh színpadról fotót készíteni, hát azt nem lehet, soha a fotós a színpadra fel nem mehet” – no, hát ha tizenöten nem álltak fent a színpadon két oldalt, akkor senki se volt fent tényleg. Plusz a mozgókamerások, akik aztán telibe bementek a színpad közepére – oké, ez megérthető, utolsó koncert volt, DVD készül, elnézzük. De innen is igazolom Pásztor István művész urat, aki múltkor jogosan leteremtett a szakbarbárságomért, hogy nem feketében jelentem meg fotózni és túlzottan bementem a színpadra (nem vagyok szakmabeli, vannak hiányosságok) és tényleg rendkívül zavaró, az ember nem a fotósra és nem a videósra kíváncsi. A türkizkék felsős srác nagyon-nagyon feltűnő és zavaró volt a színpadon. A farmerdzsekis fiú teljesen korrektül látta el a munkáját, tény, néha eléggé beállt elém.

No de a koncertről is pár szót végre… Egy fantasztikus, energikus, kirobbanó, dinamikus fellépést láthattuk. Vadállatul szólt az egész, kő kemény gitárjáték, frenetikus szólók, átvezetések. Nem újdonság, Leander azt tud. Annak idején, mikor még egymaga készítette a felvételit, már felfigyeltem rá, hogy mekkora zseni, egyedül meghangszereli, felénekli és fel is hörgi (!) a számokat. Engem ez fogott meg. Soha előtte senkit magyarul, ilyen szövegekkel, ilyen súlyos, mély tartalmakkal nem hallottak zenélni, főleg nem hörögni. Követni, figyelni kezdtem, lassacskán felépült ugye a zenekar, megjelent Attila, Jozzy, Béla. Annak ellenére, hogy tényleg elismertem és szerettem a Leandert – később Leander Risingot - nem igazán jártam koncertekre, csak fél szemmel követtem az zenekar pályafutását, erre a koncertre is azért mentem el, hogy legalább egyszer lássam élőben őket. A dalok nagy részét természetesen ismertem, a Győzelem nélkül-lel indítottak a fiúk, elhangzott a 8. főbűn, Csak Te, Öngyötrő, természetesen vasárnap lévén a Seress Rezső Szomorú vasárnap feldolgozás – itt leguggolt a közönség, ahogy Alvinon is szoktuk, szerencsére az egész megvan videón - és persze még sok más dal is. Négy darab visszatapsolós volt, és huszadikként ikonikusan a Viharom, tavaszom zárta az estét.

Óriási mozgás volt, az emberek megőrültek, vágni lehetett a levegőben a felszabaduló energiákat. Azt hiszem, a Szomorú vasárnap alatt volt, hogy teljesen libabőrös lettem, ami nálam a szubmax kiteljesedése a zenének. A fiúk százszor megköszönték ezt az öt évet, látszott rajtuk, hogy ők is teljesen a hatása alá kerültek a közönség extázisának, Jozzy szerintem egy fél hangszerbolt pengetőkészletét eldobálta, látszott, hogy rettenetesen élvezik a koncertet. Jó néhány számban feltűnt egy vendég zenész, Csóka Laci basszusgitáron. De volt, hogy Leander kezében volt a hangszer. Zongorakíséret is hallhattunk, így semmiben nem szenvedtünk hiányt. A buli után mondták a fiúk, hogy kijönnek dedikálni, még utoljára meg lehet őket simogatni, de ezt már nem vártuk meg, jó sok képpel a gépemben, egy brutális metál koncerttel a lelkem hazaindultunk.

Ekképpen kísértük a Leander Rising nevű formációt útjuk végére. Öt év felállás után most véget ért ez a dal, de kezdődik egy újabb fejezet, hiszen Köteles Leander csak a színpadon Leander igazán, így remélhetjük, hogy a zúzós témák, az agresszív hörgés, de mégis lágy és érzelmes szöveg, a szép, tiszta ének és az érzéki zongora, ha nem is így, de hasonló formában újraéled a Leander Kills-ben. 

Ha te is ott jártál a koncerten, de teljesen más a véleményed, netán máshol jártál, és kizártnak tartod, hogy arról az eseményről ne essék szó itt a blogon, mindenképp írd meg nekünk a facebook oldalunkon, vagy email-ben. Ahogy kedvenc gitáros barátom mondta: Több szem, többet hall!