Jónás Vera

Jónás Vera nevével elég sűrűn találkozhatunk mostanában. Ráadásul nem a bulvár és a celebvetélkedők szereplőjeként, hanem a saját zenéje kapcsán. Bár még ő is fiatal, de az eredményei, és a produkcióját, a megjelenéseit jellemző profizmus okán mindenképp meg szerettük volna szólaltatni az induló tehetségeknek szóló sorozatunkban. Tudjuk, mindenki a saját útját kell bejárja, de Vera sikerei, és az azokhoz vezető gondolatai talán adhatnak ötletet, támogatást, netán példát mások számára is. Ez az írás tehát azon túl, hogy kicsit közelebb visz Verához, egy sorozat első írása is egyben. A sorozatban nagyjából ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel különböző művészeknek. A válaszok persze már várhatóan különbözőek lesznek. 

- A veled készült korábbi interjúkban sokszor előkerült a fokozatos építkezés, mint az általad követett út. Az első kérdésem is erre vonatkozik, mennyire volt ez a fokozatosság tudatos döntés eredménye?

- Semennyire. Inkább csak így alakult, és most egyre inkább azt gondolom, jó hogy így történt. De nem állítom, hogy ha bármikor korábban mondjuk beesett volna egy komolyabb lemezszerződés, az azzal járó esetleges hirtelen sikerrel, akkor nem ugrottam volna bele. Én sokáig nem tudtam, sőt, talán még most sem gondolom, hogy mindent erre a pályára, az énekes-dalszerzőként elérhető sikerekre tennék fel. Azt mindig tudtam, hogy különleges állapotba kerülök, ha énekelek, mindig is tele voltam zenei ötletekkel, dalokkal. És mindig úgy működtem, hogy amit szeretek csinálni, arra áldoztam minden időm. Ebből következett, hogy egyre több zenésszel ismerkedtem meg, sokat beszélgettem zenéről, kerestem a helyeket ahol erre mód nyílik. Tehát olyan környezetbe helyeztem magam, olyan emberek közé, akiknek ugyanaz az érdeklődése mint nekem. Ebből aztán adta magát, hogy egyre többször jöttek lehetőségek, elhívtak játszani, de igazából ez nem megtervezett dolog volt. Nem rossz dolog, ha pontosan tudjuk, hogy mit szeretnénk, de nekem fontosabb az, hogy figyeljek és reagáljak az érzéseimre és arra, mi történik körülöttem.

Mostanában épp sokat gondolkozom ezen, a zenekarunk most lesz 5 éves, és amin végigmentünk együtt, ahová eljutottunk, az abszolút nem előre tervezetten történt. Egyfajta tudatosság volt, amivel az álmaim felé tartom mindig a fókuszt, de közben igyekszem csak hagyni, hogy vigyenek az ötletek. Mindig olyanok voltak csak bennem, hogy “most akkor írok még néhány dalt”, vagy “de jó lenne néhány videót csinálni”, erről beszéltem is, aztán valahogy mindig voltak olyanok, akiknek ez megtetszett, láttak benne fantáziát, és tudtak segíteni. Álmodozni szoktam, de tudatosan megtervezni egy karrier felépítését mondjuk a világsztársághoz, az egy másik út. Szuper ha valakinek így megy, de én máshogy működöm. Van egyébként olyan barátom, aki komolyan megtervezte mi a pontos terve 10 évre előre, most mégis egész mást csinál. Nálam meg csak úgy alakult, a régi barátaim sokszor csodálkoznak is, hogy hogyan is lett belőlem énekesnő. Még a londoni zenei iskolában sem - amit amúgy nagyon élveztem - szóval, még ott sem gondolták volna, hogy pont én ezen a pályán maradok. 

- De azért a londoni iskola (ami ugye egy kifejezetten a dalszerzésre öszpontosító zenei iskola) egy elég direkt választás kellett legyen…

- Igen, persze. Tudtam, hogy érdekel a zene, ez az ami felé a szívem húz, és akartam tenni azért, hogy ebben profibb legyek. De messze nem tettem fel mindent egy lapra, nem mondtam, hogy mindenképp ezt fogom csinálni, akármi is történik. 22 éves voltam, volt már egy diplomám, ami nem annyira csigázott fel, így hát elmentem Londonba. Számomra mindig affelé vezetett az út, ahol olyan dolgok történtek, amik inspiráltak. Ettől még nem kell okvetlenül hatalmas távlatokban, és hatalmas célokat kitűzve gondolkodni. A rugalmasság borzasztóan fontos.

- Ebből viszont következik, hogy néha talán te is meglepődsz, hová jutottál…

- Állandóan! Én egyfolytában rácsodálkozom a dolgokra. Például az, hogy most a Dürerben a Morcheeba előtt játszhattunk, vagy hogy meghívtak az Eurosonic fesztiválra… Úristen! Engem? Na jó, mégiscsak csináltam már pár lemezt... De hát pont én? Szóval, megy egy ilyen ping-pong, egyik pillanatban büszkeség, a másikban meg eszembe jut, hogy talán rossz dalt hallgattak, és csak tévedés az egész. (nevet)

Nehéz ez, tudod, van rengeteg tehetséges és jó művész, akiket valami miatt sokáig nem ismernek el. Én szerencsés vagyok, igyekszem minden pillanatban örülni annak a támogatásnak és szeretetnek amit kapok.

- Oké. Mennyire fontos az arculatod építése? Figyelsz-e arra hogy olyasmit vállalj el ami ehhez illeszkedik? Egyáltalán, van-e olyan felkérés, amit nem vállalsz el?

- Csak egy van, politikához kapcsolódó felkéréseket, - olyanokat, amelyek bármely oldalon álló politikusokhoz, pártokhoz kötődnek - nem vállalok. Civil kezdeményezések mögé természetesen odaállok, ha olyan a dolog, sajnos egyre több apropó adódik. Amire te célzol, a bulvár jellegűbb felkérésekkel kapcsolatban nem nagyon kerültem még döntési helyzetbe, ilyenekkel szerencsére nem nagyon találnak meg. Most például a Hajós András által összerakott Dalfutár című műsorban szerepeltem, ez egy szakmaibb, zenéről szóló műsor.

Nagyjából a pályám kezdetétől tudom, hogy amit én csinálok, az nem csak a budapesti értelmiségnek szól, ennek ellenére nagy kihívást jelent nagyobb közönséget megérinteni. Ha egy felkérés közelebb juttat a közönség más rétegeihez, miért ne vállalnám el, szívesen nyitok. Az más kérdés, hogy mit várnak tőlem. Olyan műsorokba vagy rendezvényekre hívtak párszor, ahol egy másik Verát szerettek volna, mint aki vagyok. Ezeket inkább kihagyom. Próbálom azt a hozzáállást tartani, hogy én ilyen vagyok, ha ez kell, akkor oké, ha nem, akkor köszönöm, de inkább hívjanak mást.

- Mennyire tartod fontosnak a menedzsert egy zenész mellett? Azt tudom, hogy neked van állandó menedzsered, kiadód. Hogy működik ez a kapcsolat?

- Itt is szerencsés voltam, nagyon is jó a munkakapcsolat, meg tudunk beszélni mindent. Általában eleve azonos a véleményünk. Én a Launching Gagarinhoz tartozom, ismered őket, tudod, ez igazából egy kétszemélyes csapat. Chikán Eszterrel és Sándor Danival jól tudunk együtt működni, ismernek és értenek. Nyilván nem is akarnak olyasmibe belekényszeríteni, ami nem én vagyok.

Egy menedzseri kapcsolat nagyon sokféle lehet. Az én esetemben - miután a Launching Gagarin egy kis cég - gyakorlatilag mindent ugyanaz a két-három ember csinál, nincs külön-külön felelős bookingra, szervezésre, lemezkiadásra, promoteri munkákra, stb. (Ez persze egy ilyen kis piacon amúgy sem volna életszerű.) Én azt gondolom, előadóként nem lehet mindent kiadni a kezünkből. Ott kezdődik a dolog, hogy tisztában kell lennünk a saját készségeinkkel, és azért ismerni kell a zeneipart is. Valamennyi stratégiai gondolkodásra, önismeretre mindenképp szükség van. Ahhoz, hogy tudjuk, melyek azok a feladatok, amelyeket átadnánk a menedzserünknek, előbb nem árt végigcsinálni mindent. Így jöhetünk rá, mi az, amit mi is tudunk, vagy amibe nem hagyunk beleszólni mást, és mi az ami nem megy nekünk, vagy jobb ha más csinálja. Most hasznos a jó menedzser, de az is fontos volt, hogy egyedül csináltam végig az elejét, a zenekar összeállítását, az első koncertjeink megszervezését. Ez fontos lecke, nem szabad kihagyni. Meg kell ismerd a saját értékeidet, erősségeidet. Akikre felnézek, akikről tudom, hogy valóban értékes dolgokat csinálnak, óriási részben teszik hozzá a saját ötleteiket. Az a vélekedés, hogy ha van egy jó menedzsered, akkor mindent ő csinál meg neked, számomra elég sarkos vélemény. Közös munkáról van szó és mindenkinek bele kell raknia magát.

- Ismerve a dalaid, sejtem a választ, de azért megkérdezem: mennyire fontos a saját hang mielőbbi megtalálása? Érdemes-e figyelni a zenei trendeket, vagy a saját útjukat kövessék az induló zenészek?

- Ha valaki úgy indul, hogy sztár akar lenni, és direkt trendkövető stílust, dalokat választ, az szerintem nem ördögtől való. De látjuk, nagyon sok az olyan sláger, ami tényleg csak rövid időre szól, aztán eltűnik a süllyesztőben. A saját hang szerintem azért többet ér. Meg aztán az ember változik, változnak a gondolataink, a közlendőnk, más dalokat írunk most mint mondjuk öt évvel ezelőtt. A saját dalok egyfajta fejlődést, változást tükröznek, ha megnézzük egy valóban hosszú ideig alkotó zenész dalait, ez rendszerint jól követhető. Szóval nem hiszem, hogy előre el kell dönteni, pontosan mit akarunk csinálni. Nekem folyamatosan egy csomó dallam, dalkezdemény van a fejemben. Amikor lemezt csinálunk, ezekből építkezem, de igazából ezek inkább érzésekhez, az akkori hangulatomhoz passzoló dalok lesznek. Tudom, hogy mit, milyen hangulatot szeretnék a színpadon, és azt öntöm dalokba. Így aztán van mindig néhány olyan dal, ami épp nem is fér bele az aktuális repertoárba, de azért ezek is jók lesznek még egyszer. Sokat formálódnak a dalok, mire megtalálják a helyüket, ebben a zenekaromnak nagy szerepe van, sokat agyalunk, fontos kreatív partnereim.

- Ide kapcsolódik: Mostanában a friss zenekarok és énekesek sokszor angol szöveggel írják a dalaik. Fontos, hogy milyen nyelven szólnak a dalok?

- Abszolút, szerintem a mi itthoni ismertségünkön sokat dobna, ha magyarul énekelnék. Az országos hallgatottsághoz ez hasznos. Aktuális a kérdés, mert mostanában voltak felkéréseim magyar szövegekre, és érdekes is volt ezen munkálkodni, de hozzám egyelőre még közelebb áll az angol nyelvű szövegírás.

- Mit gondolsz arról, hogy sok kezdő zenész és énekes játszik különböző vendéglátóhelyeken, amolyan élő háttérzenét. Ez hasznos tapasztalat?

- Igen, abszolút az! Tök jó dolog, jó iskola. Én nagyon sokat énekeltem éttermekben.

- Szeretted?

- Utáltam. Szerintem a legmegalázóbb dolog a világon. Persze volt párszor, hogy figyeltek a vendégek, általában viszont dísztárgynak néztek a sarokban. De óriási tapasztalatszerzés. Valahogy az dolgozott végig bennem, hogy ez nekem kell. Emlékszem, egy budai, nagyon elegáns étteremben játszottunk hetente, 3x45 perc volt a műsor (de lehet hogy négyszer). Az igazán pokoli volt. Ott voltunk összesen 4 órát, megalázóan minimális pénzért, és azért ennyit énekelni fizikailag is megterhelő. De valahogy mindig arra tudtam gondolni, hogy azt csinálom, amit szeretek. Szoktam mondani magamnak néha, hogy „az életem filmjében ez egy nagyon fontos jelenet lesz”. Majd visszagondolok arra, hogy volt idő, amikor ott, az evő emberek mögött a sarokban énekeltem. (Ők meg úgy tettek, mintha ott se lennék...)

- Most már - gondolom - észrevesznek. Hogy állsz az ismertséggel? Vannak negatív tapasztalatok? Hogyan lehet ezeket kezelni?

- Szerintem nagyon szerencsés vagyok. Engem valahogy szeretnek. Aki nekem ír, aki megkeres, az mindig jót és kedveset mond. Ez nyilván nagyon jól esik. Néha van egy-egy negatív visszajelzés, de tényleg minimális, nem nagyon jutnak el hozzám bántó kritikák, talán mert nem is figyelek rájuk, csak azokra, amelyekből tanulni lehet.

- Találkozol azzal, hogy már te is példakép vagy?

- Előfordul, elég zavarba ejtő érzés. Épp néhány napja, pont itt a Kinoban, ott lent annál az asztalnál ültem, amikor odajött hozzám egy lány, elmondta, már írt nekem a Facebookon, hogy megkeresne, de eddig nem mert. Odaült, beszélgettünk. Persze én nem érzem magam valami különleges sztárnak, de tökre ismerős a szituáció, én ugyanígy éreztem még néhány éve is (igazából még most is…) az általam kedvelt művészekkel kapcsolatban. (nevet)

- Most jöjjön két kicsit indiszkrétebb kérdés. Elsőként: Mit gondolsz a magánélet és a munka összekeveredéséről?

- Ez egy érdekes dolog, a zenészlétben a magánélet és a munka nehezen szétválasztható. Rengeteg időt töltünk együtt, ülünk a turnébuszban, különösen nyáron, a fesztiválok szezonjában napokig-hetekig együtt élünk, eszünk-iszunk, sokszor bulizunk, és szinte végig szórakozó emberek között vagyunk, egy felszabadult légkörben. Nehéz megállni, elkerülni, hogy egy kicsit beengedjük a másikat az életünkbe, vagy mi bemenjünk az övébe. Nem lehet munkahelynek nevezni ahol működünk. Mindemellett igyekszünk fókuszáltan és hatékonyan dolgozni a zenén, jól felkészülni a koncertekre, szerencsére a fiúk és a stáb nagyon komolyan veszik amit csinálunk, nem véletlenül vagyunk egy zenekarban.

- Szintén nem ildomos a zsebekben turkálni, de azért megkérdezem: Meg lehet élni a zenéből?

- Nem könnyű, de nem lehetetlen, én ebből élek. A bevételek mindenképp szélesebb területről kell összejöjjenek, mint maga a szigorúan vett produkció, mondjuk esetemben a Jónás Vera Experiment. Szükség van egyéb, de azért a zenéhez kötődő munkákra, én például írok dalokat, szövegeket mások részére, reklámokhoz, tévés vagy filmes produkciókhoz. Ezek egyébként tök izgalmasak, kicsit kimozdít a saját zenei világomból, ez engem inspirál. Most például az Aranyélet második évadjának főcímét énekeltem, ami nagyon kreatív feladat volt. A lényeg, hogy keresni kell a lehetőségeket, illetve fel kell ismerni azokat. Nyilván, ahogy egyre több ideje működöm, egyre könnyebb, de semmiképp sem egyszerű, és nem megy magától, folyamatosan tenni kell érte.

- Köszönöm. Azt hiszem ez jó végszó. A beszélgetésben többször elhangzott a szerencse, sok téren voltál és vagy szerencsés, de azért azt gondolom, ez mégsem pusztán a véletlen műve, folyamatosan tettél és teszel érte. Végezetül még azt mond el, hogy érzed magad, most jó helyen vagy? Sokfélét csinálsz, sokféle zene van benned. Mindent ki tudsz énekelni magadból, amit szeretnél?

- Azt hiszem igen. A zenekarom tagjait és a körülötte dolgozókat igyekszem is megbecsülni, érzem és tudom, jól egymásra találtunk, partnerek vagyunk mindenben, ez pedig fontos dolog. Idén 5 éves a zenekar, egy különleges koncerttel készülünk december 28-án a Trafóban, extravagáns látvánnyal és vendégünk lesz Dés András. Előszedünk régi dalokat és bemutatunk újakat, azt hiszem sikerült megint emelni a tétet.

(A nyitókép Totisz Tamás munkája, a poszt elkészítéséhez az audio-technica biztosította a (hang-) technikai segítséget.)