Minimal Cold

Ejtettem már szót arról itt a blogon, hogy lemezkritikákat nem szívesen írok. Legfőképp azért, mert a zene és az arról alkotott vélemény mindenképp túlságosan személyes. Ráadásul én nem tudok elvonatkoztatni attól sem, hogy egy egyébként nekem esetleg kevésbé tetsző album is rengeteg munka révén jött létre, hogyan és miért vehetném én el a potenciális közönség kedvét a meghallgatásától? De igaz ez ellenkező előjellel is, egy hozzám közelebb álló előadó művét nem tudom teljesen kívülről szemlélni.

De időnként van úgy, hogy egy-egy album annyira jól sikerül, hogy mégis írhatnékom támad, ha nem is kritikát, de egy bemutatót legalább. A Monyo Project új albuma most jutott el hozzám, Monyo Baba pedig kérdezte, hogy mi a véleményem és - miután biztosítottam, hogy bizony bejövős lett - megjegyezte, hogy akár meg is írhatnám, hogyan tetszett. Na jó, ha már így alakult, megírom.

Nyáron, amikor még csak készült ez a most megjelent album, arról beszélgettünk a Monyo párossal, hogy ők is tudják, kicsit talán túl sokféle zenét írtak és játszottak az elmúlt évek során. Persze ez önmagban nem baj, inkább arra gondoltunk, hogy ahhoz, hogy egy komolyabb rajongóréteg kialakuljon, szükség lehet talán némileg letisztultabb, egységesebb stílusú dalokra. Akik nyitottabbak, persze eddig is követhették a csapatot, de akik inkább egy-egy zenei stílus, műfaj kedvelői voltak, néha az új albumokkal nem azt kapták, amit a korábbi után vártak.

Ez a mostani album, a Minimal Cold, épp erre a kérdésre egyfajta válasz. A rajta található dalok nem mind újak, az album 5 dala a 2011-es Sex&Drugs&Cold Rock albumról való. Viszont az egész egy egységes hangzást és zenei világot mutat, a korábbi dalokat is újra és más módon közelítették meg. Az eredmény egy valóban egységes, összeért válogatás lett, amely azonban mégis nagyon eltérő dalokat tartalmaz. Ez ellentmondásnak tűnik, de meghallgatva a lemezt, nemcsak Baba hangja és Monyo gitárjátéka miatt érezzük összeillőnek ezeket a különböző dalokat.

Az első dal a 'Deep in Side'. Ez nekem nagy kedvencem, anno ez volt az első dal, amit - egy koncerten megismerve a csapatot - elkezdtem hallgatni. Ez például simán lehetne egy film vagy tv sorozat állandó főcímzenéje. Legalábbis amíg ki nem bújik Babából a rocker. Ez a dal jól jellemzi magát az albumot is, egy dalon belül is sokféle, mégis összeillő benyomást kapunk. Aztán, ahogy hallgatjuk a további dalokat, jön még pár meglepetés. Ez épp az a lemez, amit az ember elkezd hallgatni, és néhány naponta más dalt tesz kedvencévé.

A dalok és a lemez stílusának meghatározása nehéz kérdés. A rock mint megnevezés persze mindenképp igaz rájuk, mint ahogy az elektronikus jelző is lehet az (alighanem erre az elektronikusabb hangzásra utal Monyoék 'Cold Rock' meghatározása). De egyenként végighallgatva a dalokat már nem ilyen egyszerű a beskatulyázás. Akadnak számomra a klasszikusnak számító angolszász rockzenét idéző dalok, például a 'Running' című. De például rögtön ezt egy jóval modernebb, misztikusabb-elektropoposabb dal követi, a 'Cypress Hill'. Az ezt követő 'Nowhere' dal pedig lehetne bármelyik trendi amerikai popdíva rockosabb dala is. Az albumon kilences sorszámú 'It Happened' meg az első – Mighty Fishersre emlékeztető - taktusai alapján simán reggae címkét kaphatna egy katalogizáló szoftvertől. Szóval különböző dalok ezek mégis. 

Az biztos, hogy az albumot berakva egy cédéjátszóba (bizony, én már csak ilyen ódivatú vagyok) úgy lehet végighallgatni, hogy egy szám esetében sem érezzük, hogy hát ez ugyanaz mint az előző... és ez bizony nem hátrány. 

Anno, az első koncerten ahol hallottam a csapatot, kicsit fáradt és unott voltam, nem is tudtam róluk semmit, és már épp indultam volna haza, amikor Baba úgy igazából elkezdett énekelni egy dalt. Akkor csak úgy kijött belőlem (meg is írtam abban a posztban) hogy: „hát itt tudnak énekelni!”. Ez az érzés jött vissza bennem ezt az albumot, és különösen épp a záró, 'Your Boogie' című dalt hallgatva.

Továbbra is azt gondolom, hogy erről a zenekarról sokkal több szó kéne essen, és sokkal többen kéne ismerjék őket. Amúgy a tavalyi sikeres miniturné után idén is hívták őket 'Londonországba' egy lemezbemutató koncertre. (Onnan való a fenti kép.) Ehhez persze a Klubkoncert blog önmagában kevés, de annyit talán megtehetünk, hogy az ezt a posztot (vagy a facebook oldalunkon lévő megosztását) a Facebookon megosztók között kisorsolunk - a kiadó, a Launching Gagarin jóvoltából - két Minimal Cold albumot. Az persze sokat segít, ha a megosztás tényét itt a poszt alatt, bármelyik kommentablakban jelzitek. Az album persze elérhető a Youtube-on is, de magára valamit is adó zenekedvelő igazi műsorforrást használ, például CD-t. (Mondtam, hogy ódivatú vagyok!)