Ez a poszt eredetileg egy koncert nyomán íródott még a saját, halakjelleme.blog.hu blogomra. Ennek kapcsán jutottam oda, hogy érdemes volna egy direkt klubkoncertes blogot indítani.
A koncertről készült beszámolóm itt a blogon. Ebben a posztban nem közvetlenül a koncertről írnék, inkább az - egyébként nagyszerű - koncert nyomán támadt gondolataim szedem össze úgy általában a zenéről meg a műfajokról. És persze arról, mennyi olyan zene és zenész van akárcsak a saját országunkban vagy városunkban is, amiről nem tudunk szinte semmit...
A konkrét koncert ugye a The Mighty Fishers és a Re-G, Gozsdu Manó klub-béli fellépése volt. Az egészbe meglehetősen hirtelen és persze véletlenül csöppentem. A szokásos Youtube böngészés folytán bukkantam egy CéAnne dalra, aztán többre, aztán a The Mighty Fishers bandára. Nagyjából hasonló módon, mint ahogy pár éve Toby Keith majd a többi Nashville-i 'kortárs country' előadóra, amiből aztán a countrymusic.hu honlapom nőtt ki... de ne kalandozzunk el. A The Mighty Fishers csapat rocksteady és early reggae zenéket játszik, méghozzá igen jól. Ismertek is persze, de itthon jobbára csak a rajongók szűkebb köre ismeri őket, annál is inkább, mert fellépéseik zöme mindenféle külföldi fesztiválokon történik. Az itthoni reggae eseményeken is ott vannak, de erről a nem specifikus zenefogyasztó keveset hallhat.
Szóval, elmentem a koncertre. És meg kell mondjam igazán kellemes élményben volt részem. Mindkét csapat igen jó, és nagyon élő, nagyon 'közönség-közeli' koncertet adott. Jómagam az utóbbi időben kevés koncerten jártam, és ezek inkább nagyobb programok voltak, sokkal távolságtartóbb és megközelíthetetlenebb előadókkal. Egy ilyen klubkoncert persze teljesen más világ, az egyik pillanatban beszélgetsz egy sráccal, a következőben meg már fent áll a színpadon és nyomja a produkciót. Ez persze azt is jelenti, hogy pár méterről látod, hogyan is zenél. És igazából ez az egyik, ami érdekes. Jómagam ugye tettem bizonyos kísérleteket a gitár nevezetű hangszer kezelésének elsajátítása érdekében, de ez azzal zárult, hogy kénytelen voltam megállapítani, hogy az átlagos humanoidok végtag-felépítése nem gitározásra lett kialakítva. Igaz, néhány, ennek ellenére gitározni tudó kollégám és barátom ezen megállapításomat vitatta, és a mai napig vitatja, ők a 'gyakorlás' szót szeretik hangoztatni, de engem nem tévesztenek meg. Ők nyilvánvalóan ittak valami varázsfőzetet, aminek a receptjét előttem titkolják. Ez a sziklaszilárd meggyőződésem. És, mint tudjuk, mentális szempontból igen fontos, hogy az ember világnézete szilárd alapokon álljon...
No. Az említett klubkoncertek viszont repedéseket okozhatnak a legszilárdabb alapokon is. Ugyanis három méterről látni, ahogy egy gitáros penget meg mindenféle húrokat fog le, az bizony kellemetlen gondolatokat ébreszt az emberben a saját kitartásával kapcsolatban. Különösen, ha láthatóan csak vizet vagy sört iszik előtte és közben. Semmi varázsfőzet. Fura dolog.
A másik rádöbbenésem ( van ilyen szó vajon? ) a fenti koncert közben, hogy milyen sok és milyen jó zene lehet még akárcsak a budapesti klubéletben is, amiről nem tudok semmit. Jómagam meglehetősen vegyes zenei ízléssel rendelkezem, hallgatok szinte mindent, tehát még a műfaji besorolások sem kényszerítenek szelektálásra. így aztán kicsit kétségbeejtő, hogy mennyi stílus, azoknak mennyi alkategóriája, és azokon belül mennyi kis zenekar és előadó lehet szerte a városban, akiket még nem hallottam. Ugye, ott áll az ember a koncerten, figyeli és hallgatja ezeket az egyáltalán nem ügyetlen, sőt határozottan tehetséges előadókat, és közben óhatatlanul elgondolkodik, hogy eközben (szombat este lévén) a város 30, 50 vagy épp 100 hasonló klubjában szintén hasonlóan tehetséges zenészek koncerteznek... Egyszerűen csillapíthatatlan vágy keríti hatalmába az embert, mindent meg kéne hallgatni a klubok repertoárjából. Méghozzá most, azonnal. Nyilván nem véletlen egyébként, hogy ezen kisebb zenekarok tagjai között igen sokan vannak, akit több projektet, zenekart is próbálnak egyszerre csinálni, és ezek nem is feltétlenül azonos stílusúak. Ahogy én, hallgatóként szinte korlátlan stílusú zenét fogyasztok, biztos, hogy a pályájuk elején lévő zenészek sem csak egy féléért rajonganak.
Szóval, megvan a következő pár évtizedre a programtervezet. Koncertre kell menni. (Ráadásul egy ideje töröm a fejem azon, hogy merre felé is kanyarodjon ez a blog. Lehet hogy érdemes volna amolyan klubzenei blogot csinálni belőle? Meglátjuk. Profi zenei blog persze akad pár, elvileg a koncertbeszámoló is egy ilyenre, a Lángoló Gitárokra készült volna. De azok néha túl elvontnak tűnnek, egy az adott stílust kevésbé ismerő számára legalábbis. Ráadásul zenei posztom van is épp a talonban, például Nile Rodgers életéről egy...
Persze a The Mighty Fishers meg CéAnne, meg a Re-G fellépéseit továbbra sem szabad kihagyni senkinek. Nagyon-nagyon jók, és addig kell látni-hallani őket mindenkinek, amíg kordon meg biztonságiakból álló sorfal nélkül teheti.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.